Régi lakodalmakról és karácsonyi vacsorákról nem hiányozhatott a rétes. Annyira magunkénak érezzük, hogy féltékenyen hallgatjuk azokat a gasztrotörténelmi fejtegetéseket, mi szerint török eredetű a rétesünk. Hiszen csak a 16. századtól van emlék arról, hogy hazánkban rétest ettek volna, a Balkánon a mai napig a konyhaművészet szerves része a vékony tésztából készült baklava és burek. Csak legyintünk ezekre a múlt homályába vesző teóriákra, és az sem zavar minket, hogy az osztrákok is magukénak érzik a rétest, ők meg nyilván tőlünk tanulták. Az biztos, jó rétest csak jó lisztből lehet sütni, és réteslisztet még Franciaországba is innen rendeltek a séfek, ha „Rétes Hongrois”-t akartak sütni.
A rétes titka a jó liszten kívül a gyakorlott szakácsban vagy szakácsnéban van. Leheletvékony rétestésztát nyújtani, húzogatni tudni a lányok asszonnyá érésének feltétele volt sokáig. Eleinte nem csavarták fel a rétest, csak rétegezték, ahogy a bureket a mai napig sütik a szerbek. A felcsavarás - szigorúan abrosszal - csak a 18. századtól divat.
A rétesvallásnak alapvetően két ága van: az egyik a ropogósra sült, talán még meg is porcukrozott rétesben hisz, míg a másik felekezet a kicsit zsírosabb, puhább, tejfelezett verziót kedveli. Hogy melyik az igazi, arról hiba volna állást foglalni.
Az, hogy mi kerül a rétesbe, nem csak vidékről vidékre, de családról családra is változik. Az igazi ínyencek mindig kombinációkban gondolkodnak: tökös-mákos, almás-mazsolás, meggyes-mákos, grízes-meggyes, almás-diós, stb. Aztán persze jönnek a még ínyencebbek a sima túróssal meg a káposztással. A még bátrabbak nem ragadnak le az édes réteseknél, hanem sós zöldséges és húsos réteseket is kipróbálnak időnként.
